Sic
Széken székel az esküdtszék, hogy eldöntse, hogy melyik kisszékié legyen a kicsi szék.
Napok óta ezen a kis nyelvi játék kitalálásán kattog az agyam, miközben Szék megismerésén foglalatoskodok. És eszembe jut a régi történet, miszerint Kőrösi Csoma Sándornak elég volt lemenni a piacra pár reggel és máris megtanulta a helyi emberek nyelvét.
Irigykedek is egy kicsit, mert nekem sem adatott sok idő, hogy megismerjem Széket, mindössze röpke fél órát tölthettünk a településen. De talán ez elég is arra, hogy felkeltsem az önök érdeklődését azért, hogy sokkal több ideig tartózkodjanak a vidéken.
Tartsanak hát velem Székre!
Szék rövid története
Különleges tájakon járunk, ahol a dombok nem erdőkben végződnek, és a völgyek nem derékig érő, virágos rétekben, hanem nádasokban, tavakban vagy épp sós képződményekben.
Azt, hogy ki bányászott először sót Széken, megint csak az időutazók tudnák megmondani, viszont amit már biztosabban állíthatunk az az, hogy már a rómaiak is termeltek sót.
Majd ugyebár jöttek a honfoglaló magyarok, és Anonymus szerint Tétény vezér szállta meg ezt a vidéket. Tudják, az ő leszármazottja Gyula, Szent István királyunk anyai nagyapja. És ha már volt só, akkor miért ne bányásszunk mi is egy kicsit!
Talán így adódhatott az, hogy nagyon korán, már 1002-ből származnak az első írásos említések a településről Zeek néven. A széki sót pedig a Tiszához szállították, hogy onnan majd vízi úton menjen tovább mindenfele, ahol szükség volt rá.
Széken mindig is a só volt a fő megélhetési lehetőség. A szegényes mezőgazdasági és állattartási lehetőségeket pedig halászattal egészítették ki. Így teltek szép csendben az évszázadok Székvárosában. Ugyanis a településnek városi rangja volt. A széki só pedig nem csak ételízesítő volt, hanem fizetési eszközként is szolgált a régi időkben.
De a csendes évszázadok után már önök is sejtik, hogy történnie kell valaminek, és sajnos ez a történés nagy változást és sok fájdalmat hozott Szék életében.
Az utolsó tatárjárás
Történt ugyanis, hogy Habsburg Károly, a Habsburg-ház utolsó egyenesági férfi leszármazottja, és sok más királyi címe mellett, Magyarország királya háborút indít a törökök ellen. Ők pedig jó ellenlépésnek találták, ha felkérik a krími és dobrudzsai tatárokat, hogy kicsit megszorongassák Erdélyt és a Máramarost.
Ezek pedig eleget téve a felkérésnek, többek közt Széket is megtámadják. Mindössze száz embernek sikerül megmenekülnie az ellenség keze elől, akik leginkább a nádasba vették be magukat, s így sikerült átvészelni a szörnyű öldöklést. Erre a tragédiára emlékeznek a székiek minden év augusztus 24-én.
Bár a tatár támadás túlélői újraalapítják a települést, és tovább folytatják az életet, a következő évszázadra a sóbányászat teljesen veszteségessé válik. Ezt még 1812-ben egy bányaomlás is súlyosbítja. 1884-ben nagyközséggé nyilvánítják az addigi várost, 1899-ben pedig tűzvész pusztít a településen.
De a következő évszázad nagy része sem hozott semmi pozitív gazdasági változást Szék életében. A fiatalok szolgálni kényszerültek, legtöbben Kolozsváron egészen a házasságuk napjáig. Majd jött a Ceaușescu-éra, amely szintén semmi jót nem hozott az itt lakóknak. A demokráciával új kapuk nyíltak, de fel kell tegyük a kérdést, hogy milyen kapuk ezek?
Viszont a sors fintora, hogy minél nehezebb volt a széki ember sorsa, ő annál székebbivé vált. Ez pedig egy olyan gazdag kulturális érték létrejöttét jelentette, hogy annak azóta is csodájára jár az egész világ.
Bartók és Kodály néprajzi kutatásai nyomán számos ember felfigyel a székiekre, sok néprajzkutató keresi fel a települést, amelynek megközelítésének nehézkességéről már én is mesélten önöknek.
A népviselet, népzene, népdalok és néptánc mind-mind olyan dolgok, amelyek egyedivé teszik a települést, és amelyről külön ódákat lehet zengeni. De elég, ha beírjuk a keresőbe, hogy széki népviselet.
Vagy mondok jobbat! Kattintsanak a következő linkre és tekintsenek meg egy 2015-ös esküvőt: youtu.be
Széki jelen
Azt nem mondhatjuk, hogy Szék nem fejlődik. Hisz utcáin aszfaltút vezet bennünket, a saját kis kocsinkkal is meg tudtuk közelíteni. Az utcákon hirdetőtáblák, mezőgazdasági járművek, a villanyoszlopok sűrűn kábelezve, hogy hadd kínlódjon a fotós, ha le akarja fotózni a települést.
Ha pedig az interneten keresünk rá, akkor megismerhetjük az utolsó csizmakészítőt, nőket akik az interneten árulják a kézimunkájukat, de még egy olyan hímzőgépet is láthatunk, amelyre laptopról kell felvinni a mintát. Gondolhatják, hogy nekem mint számítógépes programozónak és hobbi fotósnak duplán felcsillan a szemem, hogy ezt ki kellene próbálni!
Viszont egy kép örökre megmarad a fejembe, amit a Széki református templom előtt láttam.
Egy Dacia Duster áll meg a parkolóban, majd egy öregember száll ki a kocsiból. Felteszi a kis szalmakalapját a fejére, amit addig a kezében tartott, és indul a templom fele. A templom kapuban ott várja már a lány unokája, gyönyörűen felöltözve a népviseleti ruhába és néz a nagyapja felé. A fák rügyeznek, csillog a délutáni napfény, a tekintetek találkozásában pedig megnyugszik az egész világ.
Azt hiszem, hogy egy kicsit mindannyian székiek vagyunk, hisz mindannyian a saját jövőnket kutatjuk. Keressük a kérdésre a választ, hogy hogyan tud megférni múlt, jelen, jövő egymás mellett.
Ha még a kedves olvasó sem kapta meg a saját válaszát a kérdésre, talán ideje felkerekedni és ellátogatni Székre!
Jó útkeresést, sok kirándulást kívánok mindenkinek! Na és persze tartsanak velem legközelebb is!
