Haller-kastély, Kerelőszentpál

Az egyiknek sikerül a másiknak nem, a sors olykor nem tudja mit akar…

Akaratlanul is ez a dallam jutna az utazó eszébe, amennyiben Erdély egyik legszebb kastélyában, a marosugrai Haller kastélyban szállna meg, majd meglátogatná a tőle mindössze 4 km.-re fekvő kerelőszentpáli Haller kastélyt.

A kastélyszálló szerencséje az volt, hogy miután az örökös, Haller Ilona 2007-ben visszakapta, akadt egy olyan marosvásárhelyi vállalkozó, aki megvásárolta és 4 év alatt teljesítette azt, amit vállalt, azaz teljesen felújította.

A kerelőszentpáli Haller kastélynak viszont nem volt ekkora szerencséje. Így az ő sorsa bizonytalan, és ha a jelenlegi gazdasági helyzetre gondolunk, akkor az is lehet, hogy elkéstünk, nincs már idő a kastély megmentésére.

Ezért hát tartsanak velem a múltba, ismerjük meg közösen a kerelőszentpáli Haller kastélyt.

A kerelőszentpáli Haller kastély története

Ha időutazást teszünk, akkor egy kis kerülővel érkezünk el a kastélyhoz, ugyanis először Alárdi Ferenc épített egy várat a 16. században, amelyet a kerelőszentpáli csata után lerombolnak. Ez volt az a csata, amelyet Báthory István vívott Bekes Gáspár ellen 1575. július 9-én, és ennek a csatának köszönhetjük az Erdélyi Fejedelemség függetlenségét.

Haller István 1610-ben egy új várkastély építésébe kezd, amelyet végül fia, Haller János fejez be 1674-ben. Ennek a kastélynak is a politika vet véget, mert a Rákóczi-szabadságharcok idején megsemmisül.

De Haller János unokája, Haller Gábor örökölte a nagyszülők gondolkodásmódját és ő is kastély építésbe kezd. Így 1760-ban immáron a harmadik kastély épül barokk stílusban.

Ennek az U alakú kastélynak pedig egy kicsivel több időt adott a sors, majdnem 200 évig élhette zavartalanul az életét. A kastélyhoz egy szép kert is tartozott, amelyről talán tudna mesélni még egy-két öregember, hisz ezen emlékképet Bethlen Ilonának köszönhetjük, aki az 1900-as években álmodta meg a kert arculatát, és a díszkert a fénykorát az 1930-as években élte.

A kastély szépségébe pedig jobb bele se gondolni, mert annál fájóbb a jelenkor, azok a képek, amelyeket mutatok önöknek. De ha mégis bátorkodnak ezzel is megismerkedni, akkor ajánlom figyelmükbe a következő filmet: Tiltott kastélyok 7. – Kerelőszentpáli Hallerek

Egy korszak vége

Amilyen hosszúnak tűnhet 200 év (de ha a Haller család történelmét nézzük, akkor 400 év), épp oly erősen kell megszólaljon a vészharang, hogy észrevevődjön, ha más szelek járnak, ha hideg, távolról érkező szelek.

És a vészharang megszólalt, hangos ágyúdörejjel 1945-ben, amikor is az orosz katonák átvonultak a térségen. Négy évvel később, 1949. március 2-án, pedig kitelepítik a családot a kastélyból az új hatalom emberei.

Teszik ezt azért, mert vallják, hogy minden ember egyenlő, és minden ember egyenlő részben vegye ki a részét a munkából is. Így példának okáért Haller Istvánnak egy kis pincelakás jutott Marosvásárhelyen, amely lakás olyan kicsi volt, hogy manapság is büntetésként élné meg az ember, ha ott kellene lakjon. De ezentúl még módszeresen szétszórják a családot is.

Na és mi lesz egy gazdátlanul maradt erdélyi kastély sorsa? Ha máshonnan nem is, az útinaplómból tudhatják már, hisz sajnos a forgatókönyv mindig ugyanaz.

Azt kell mondjam, hogy az újrahasznosítás gondolata akkoriban jobban el volt ültetve az emberek fejében, mint manapság. De miféle újrahasznosításról beszélhetünk??

Az emberek kitakarították a kastélyt, vittek mindent, ami mozdítható volt és azt is ami nem. A leleményes nép mindenben lát lehetőséget, a kerti fáktól kezdve, a gerendáig, a cserepekig, az ablakkeretekig, a padlóig, a csempekályháig, kőig tégláig bezáróan mindent felsorolhatunk.

Maga a hatalom is újrahasznosított, csak egy kicsit másképp… 1959-1960-ban kicsit felújítják az épületet, hogy ők a falakat tudják újrahasznosítani. És tették ezt mezőgazdasági központként, iskolaként, zöldségraktárként, mikor mire volt nagyobb szükség.

Az új világban pedig 15 évbe került, amíg a jogos utódok, Haller Ilona és férje Harmath Ferenc férje visszakaphatta a kastélyt. Mivel tudták, hogy saját erőből nem tudnák felújítani a kastélyt, így a gyulafehérvári római katolikus érsekségnek adományozták. Sajnos ők se tudtak az egyről a kettőre jutni, így visszaadták a családnak, akik ezután egy alapítványt hoztak létre a kastély megmentésére.

Vissza a jelenbe…

Sokszor teszik fel a kérdést, hogy miért járom Erdélyt, miért fotózok, miért csinálom amit csinálok? Én pedig mindig elmondom, hogy a válasz egyszerű. Azért, mert én elhittem Böjte Csabának, hogy együtt, közös erővel, Erdélyt egy tündérkertté tudjuk varázsolni. Hát mindenki ott kell megragadja a munkát, amelyik részéhez éppenséggel ért is valamicskét.

Viszont a tündérkert építőmunkásai mindig inkognitóban, a háttérben vannak. Hogy miért? Nehéz kérdés… De mondok két példát, két olyan emberről, akikről hiszem, hogy a tündérkertért dolgoznak.

Az egyik tünemény egy fiatal lány, akinek akkora szíve van, hogy belefér egész Erdély. Szeret énekelni… Tud is… De az egyik zenetanárától, akire felnézett hiába várt pozitív megerősítést, amely nagyon rosszul érintette. Vetélkedőkön is próbálkozott, de ott azt érezte, amelyet amúgy is tudtunk, hogy megvannak az előre preferált tartalmak, trendek, ha úgy vesszük.

Persze, hogy az ilyen pillanatok elveszik az ember kedvét, hogy kiálljon énekelni az emberek elé. De ez a lány nem adta fel, és soha nem adja fel. Nemrég egy alkalommal jótékonysági koncertet szerveztek egy beteg gyerek megsegítéséért. Ő meg önként jelentkezett, hogy szeretne énekelni. Kiállt a színpadra… És annyit mondott, hogy hiszem, hogy megfog gyógyulni… A mondatát be se tudta fejezni, mert a több száz ember, aki ott volt, mind sírni kezdett.

Van egy másik építőmunkásom is, akivel négy évig bentlakótárs és három évig szobatárs is voltam. Mérnöknek tanult, kiváló eredményeket ért el. A sors kegyes volt hozzá és megadta azt a lehetőséget, hogy Magyarország legnagyobb befogadóképességű arénáján, a Puskás Arénának építésén dolgozhatott. Szerettem volna egy interjút készíteni vele, de nemet mondott. Arra kért, hogy hadd maradhasson a háttérben. Én pedig elfogadtam a döntését.

De van egy másik probléma is…

Mint értesültem, manapság divat a marosvásárhelyi diákok körében, hogy a marosugrai Haller kastélyba menjenek kicsengetési képeket készíttetni. És történt, hogy ezen diákok közül egy velünk tartott Kerelőszentpálra.

Mint mondtam, a két kastély között 4 km a közúti távolság… Légvonalban 2-3 km… Mondhatni egy séta…

És útitársunk nem is hallott a kastélyról. Az ő hibája volna? Dehogy! Tanítjuk a diákjainkat, temérdek tudást próbálunk a fejükbe csepegtetni, majd a végén szélnek eresztjük őket. De közben elfelejtettünk feladatokat, célokat adni nekik. Nem mutatjuk meg nekik, hogy mi az a küzdelem, amelyben át kellene vegyék a helyünket. Felkészítjük az életre, de nem adjuk át a stafétabotot nekik.

Szóval most egy kéréssel fordulok a marosvásárhelyi fotósokhoz, ha olvasnak. Próbálják bevenni a portfoliójukba a kerelőszentpáli Haller kastélyt is. Hadd legyen ott a köztudatban, hogy van egy kastélyunk, amelyet meg kellene menteni az utókornak, hadd beszéljenek róla az emberek. Keressék, lássák meg a szépséget benne, és próbálják hasznosítani, plántálni a vágyat, hogy újra tündökölhessen a kastély.

Ugyanígy járhatnak el a sportcsapatok is. Olvasóim már ismerhetik a Szirtisas Íjászklubot. Ők azok, akik versenyeiket rendszerint a Sóvidék valamelyik ikonikus helyszínén szervezik meg csak azért, hogy ezzel is vigyázzanak arra, hogy sose merüljenek ezek a helyek a feledés homályába.

És akkor itt van ez az 50 holdas terület, amelyen ottjártunkkor csak egy juhász legeltette a kis nyáját, és kérte, hogy fogjuk meg a kutyáinkat, hogy ne szaladjanak szét a juhok. Biztos, hogy alkalmas lenne a terület, hogy jótékonysági eseményeket szervezzünk a kastély megmentéséért.

Persze azt is tudom, hogy ez csak apró pénz, és az idő rohamosan fogy, akármikor összedőlhet a maradék kastély is.

És végül, de nem utolsó sorban, önökhöz fordulok kedves olvasóim. Önök tudnak a legtöbbet tenni. Annyi kirándulós Facebook csoport van, annyi helyen lehet megosztani az ilyen helyeket, és annyi emberhez lehet eljutni ezáltal, amely elégséges, hogy újra megteljen élettel egy-egy vár, kastély, kúria.

Én pedig végtelenül hálás vagyok az önök támogatásáért, hisz tudják, egyetlen támogatóim önök. Én pedig igyekszem szép képekkel hálálni meg a dolgot, ameddig csak tudom.

Építsük hát együtt Erdélyt, építsük együtt a Tündérkertet. Tartsanak velem legközelebb is.

U.i.: Bátorkodjanak megnyitni a következő linket is, ha szeretnék tudni, hogy hány kastély van Erdélyben: kastelyerdelyben.ro