Nem tudom, hogy mi okból van így, de én mágnesként vonzóm a súlyos, gondterhes, mélyenszántó gondolatokat. Egyszer meghallom és rám ragadnak, és bárhogy próbálok megszabadulni tőlük, nem tudok. Ezért egy ideje nem is próbálkozok, magammal hordozom őket, mint súlyos batyukat az úton.
Sorban az első és legfontosabb mondatot egykori Fülöp G. Dénestől kaptam, aki nemcsak a Marosvásárhelyi Vártemplom sok mindent megélt lelkésze volt, hanem odahaza, a szülőfalumban tőszomszédoknak is számítottunk. Nem volt szükség magyarázó szavakra, amikor kedvenc versidézetét olvasta fel egy róla készült filmben:
Nem vagyok én gyáva,
nem is vagyok bátor,
de országból, de faluból,
palacsintás háztól
nagy vihar jöttekor –
bármi legyen bére –
valakinek állni kell
a tornác küszöbére.
Amint meghallottam, fogtam egy lapot, székely rovásírással rávéstem ezeket a sorokat és kiragasztottam a szobám falára. Azóta valahányszor nagy dolog előtt állok, vagy úgy érzem, hogy elfáradok az életúton, mindig ezzel a verssel zárom az Istenhez intézett imámat: nem vagyok én bátor….de valakinek állni kell a tornác küszöbére…..
De nem kell messze menni a következő mondatért se. A szomszéd település szülötte, Páll Lajos, az erdélyi magyar költő és festőművész egyszer így nyilatkozott:
amikor elkészülök egy művel, nem érzek örömöt, nem érzek fennkölt érzéseket, egy végtelen nagy ürességet érzek, hogy nincs bennem több, nincs már más, amit adhatnék, alkothatnék.
És ez a fájdalmas űr bennem is megvan. Valahányszor egy sikeresebb fotót teszek közzé, órákig bámulom, csodálom, mint kisgyerek a szülinapi ajándékát, aki el se hiszi, hogy ez az övé. És ez a csodálat közepette egyszer bevillan az érzés, hogy vége…. ennél szebbet már nem tudok alkotni, ennél tartalmasabbat, többet mondót…. végem van. És olyan érzés, mintha az óriások beleraknának a végtelen nagy, sötét üstjükbe, de nem raknak tüzet alám. Csak egyszerűen tudják, hogy bár szabadon mozgok, úgysem tudok kiszabadulni az üstből. És én kis porszemként ott vergődök az üstben, melyben tényleg szabad vagyok, de elzárva a világtól, nem látok mást csak szürkeséget. Úgy rekesztenek ki a világból, hogy közben benne vagyok.
Ha ez még nem volna elég, akkor felcsengnek előttem Márton Áron az erdélyi katolikus egyház 1896-ban született püspökének szavai is:
Arról, hogy magyarnak teremtett az Isten én nem tehetek. Népem sorsával nem lehetek közömbös.
És talán mind közül ez fáj a legjobban. Manapság mindenki közömbös a másikkal szemben. Azokat a székelyeket, akik még összetartozni próbálnak, megszólják azok a székelyek, akik már nem is vallják magukat székelyeknek, mondván, hogy a székely csökönyösség nem visz előre, és csak divatból vagytok székelyek. Engedjétek már el ezt az egész székely vagyok dolgot.
Én pedig próbálok nem közömbös lenni népem sorsával, de azt is tudom, hogy árral szemben úszni nagyon nehéz. Szinte lehetetlen. Próbálok hű maradni népemhez, de azt látom, hogy fogy a székely. És próbálok alkotni valamit, és hinni benne, hogy nem csak történelem könyvekhez készítek illusztrációkat az utókor számára.
És itt jutottunk el oda, hogy miért ez az oldal.
Egy kis kitérő
Még mielőtt a kedves olvasóm azt hinné, hogy nagy emberekhez hasonlítom magamat, elmondanám, hogy szó sincs róla. Az erdei csapások, ösvények úgy keletkeznek, hogy egy bátor állat elindul egy új irányba. Majd visszajön a társaihoz, majd ismét elmegy, ismét visszajön. Egy idő után a társai követni kezdik, és így alakulnak ki az ösvények. A nagy emberek azért éltek/élnek köztünk, hogy utat mutassanak. Mi pedig, sok kicsi emberek, követjük a nyomdokaikat, követjük a mondásaikat, követjük az elveiket. Nekünk kötelességünk ezt tenni, minekutána ők vállalták a kockázatot, hogy nekünk jobb legyen.
És még egy kitérő
Amikor 2018 februárjában hazautaztam szülőfalumba, Alsósófalvára, hogy dokumentáljam a legnagyobb hagyományunkat a Farsangtemetést, egy gyerekkori barátom anyukája állított meg az úton. A kezembe nyomott egy kürtőskalácsot, hogy ez az enyém. Nem szolgáltam rá, mindössze egyetlen képet készítettem róluk az Angliában dolgozó fiának. Itt, Marosvásárhelyen, akármilyen felvezető szöveggel kaptam volna a kalácsot, nem hatott volna úgy rám, mint az a kalács. Hogy miért? Idézem: -Amikor valami ünnep van a faluban vagy a templomban, mindig megyek, körülnézek, hogy itt vagy-e, és ha igen, akkor megnyugszik a lelkem, hogy na most már minden a helyén van.
És ez egy nagyon fontos mondat. Mindennek helye van a világban, mindenkinek szerepe, mindenkinek van valami, amit tenni tud önmagáért és másokért.
Végre vége
És akkor, hogy végre a mondandóm végéhez érjek, azért hoztam létre ezt az oldalt, azért fotózok szüntelen, hogy megmutassam szülőföldem szépségeit. Belefáradtam, hogy azt bizonygassam, hogy igenis megéri itthon maradni. Ha a pénzt nézzük, nem éri meg. De a fotóim felsorolják, hogy mi minden van itt, amit nem lehet pénzért megvenni, amit nem lehet pénzét átélni, amit ha felad az ember, nem nyertes lesz, hanem vesztes. Szeretném megmutatni az idelátogatóknak is, hogy mennyi felfedezetlen szépsége van a vidéknek, hogy mennyi kincse ennek az országnak, amelyet Romániának hívunk.
Én hiszem, hogy van jövő idehaza. Én hiszem, hogy ha a világ a jelenlegi medrében halad, idehaza jobb lesz élni, mint külföldön. Én hiszem, hogy együtt felvirágoztathatjuk szülőföldünket. Ki-ki a maga tehetsége, akarata, erőfeszítése által.
És köszönöm azt a megszámlálhatatlan sok lájkot, amelyek azt jelzik számomra, hogy igen, van alapja annak, amit mondok, van értelme folytatni. És köszönöm azoknak is, akik megosztják fotóimat, akik megmutatják másoknak is őket, köszönet azoknak, akik segítenek abban, hogy minél több ember részese legyen ennek a csodának, amit úgy hívunk, hogy Erdély.
