Az Ezeréves határ

Gyimesbükk

Háromszorosan is fontos helyszínnel zártuk az idén nyár végi körutunkat. Az Ezeréves határ, a 30-as vasúti őrház olyan hely, ahova mindenki szívesen zarándokol el legalább egyszer életében.

Na de miért volt ilyen fontos, hogy eljussunk mi is erre a helyre?

Először is önök miatt! Annyiszor bátorítanak engem a Facebook oldalamon, hogy menjek és fotózzak minél többet, mert önök közül sokan nem tudnak a jelenlegi helyzet miatt utazni, hogy már jó ideje tervben volt, hogy önök helyett, önökért is megteszem az utat.

Másodszor azért, mert idén eddig nem volt lehetőségem találkozni a Budapesten élő húgommal és párjával, és most először, végre hazajöhettek. Szóval ezen a napon, ezen a helyszínen, idén először találkoztam a húgommal.

Harmad sorban, de talán, ami a legfontosabb, hogy együtt kirándulhattam a nemrég született keresztfiam szüleivel is. És, hogy egy nagyon híres regény címét idézzem, sok tennivalónk van még, mire a fák megnőnek. Nekik is szülőként, nekem is keresztapaként.

Így a közös kirándulás erőt adott, hogy én is jókedvvel, erővel telve végezzem a rám mérteket, és remélem hasonlóképpen jól érezte magát mindenki, aki velem kirándult ezen a napon.

De ha a személyes meghatódottságomat félre is tesszük, akkor is időszerű volt a látogatás, hisz tudni kell, hogy sem a járványok, sem a karantén nem új keletű fogalom, és egy olyan helyre kirándultunk el, ahol az emberek 42 napig voltak bezárva csak azért, hogy kiderüljön róluk, hogy betegek-e vagy sem.

Izgalmasan hangzik? Akkor tartsanak velem Gyimesbükkre!

A 30-as Őrház az Ezeréves határon

Úgy tartják, hogy Albert Einstein egyik mondása a következő: nem lehet megoldani a problémákat ugyanazzal a gondolkodásmóddal, mint amivel csináltuk őket.

Szép és igaz gondolat, és egy percre se akarom megkérdőjelezni Einstein nagyságát, csak az a helyzet, hogy ezt minden egyes magyar ember tudja.

Még akkor is tudja, ha nem tudja, hogy tudja!

Hisz ezer éve, hogy minden népmesénk úgy kezdődik, hogy a bánatos legény, a legkisebb királyfi, bárki akinek nyomja valami a szívet, valami probléma, amelyet nem tud megoldani, az mit csinál? Elindul és megy-megy az óperenciás tengeren is túl, az üveghegyeken is túl, egészen el a világ végéig, s ott próbál válaszokra találni a saját bajaira.

Hát ha a világ végéig nem is tudunk, de az egykori magyar világ legkeletibb sarkáig mégiscsak elkívánkozik az ember lelke.

Ide pedig Csíkszeredából észak, észak-keletre kell elindulni, elhaladni Csíkszépvíz mellett, annak szépséges víztározója mellett, majd kicsit felkaptatni a hegyekbe.

Gyimesbükk mindössze 44 km-re van Csíkszeredától, és ha az időjárás nem nehezíti az utat, akkor elég jó úton lehet eljutni az Ezeréves határig.

Itt található meg a 30-as vasúti őrház, az Ezeréves határ legfontosabb szimbóluma, amely a román-magyar állam közti szerződés alapján létrejött, Csíkszereda-Gyimesbükk-Palánka-Kománfalva vasútvonal részeként épült 1896-1897 között.

Ez volt a legkeletibb ilyen őrháza az egykori MÁV-nak, azaz a Magyar Királyi Államvasútnak.

1920 után a CFR használta, majd 1940-től ismét a MÁV, illetve a Honvédség. Ekkor épült az épület pincéjében a bunker, illetve tankok ellen számos betonakadályt telepítettek. Ezen védelmi megerősítésre szükség is volt, mert 1944-ben súlyos harcok szintterévé vált a környék. A betonakadályok közül egy most is ott látható az őrház előtt.

A háború utáni időkben megint a CFR használta, egészen 2000-ig, majd 3 évig várta, hogy történjék vele is valami. 2003-ban pedig Deáky András gyimesbükki lakós vásárolja meg, hogy megtegye az első lépést a felújítás felé.

Az ügy mellett nagyon sok ember és szervezet állt ki, így a megújult épületet 2008 Pünkösd vasárnapján adták át, amelyben vasúttörténeti kiállítás található.

Sajnos jelenleg zárva van a kialakult helyzet miatt, így nem tudtuk megtekinteni. Cserébe ajánlom szíves figyelmükbe a következő videót: Gyimesbükk harcosa – Interjú Deáky Andrással 2017.

Közben induljunk tovább a következő úti célunkhoz, amelytől szó szerint csak egy vasút szélességnyi távolság választ el, és a vasúti híd alatt átkelve lehet megközelíteni. Ez mindössze azért fontos megemlíteni, mert elsőre nem egyértelmű és mindenki a tilos helyen próbál átkelni.

Szóval irány a vár!

A Rákóczi-vár

A 30-as őrház felett, egy kis magaslaton áll a Rákóczi-vár.

Azaz állt egykor, mert manapság csak a romjai közt sétálhatunk, és reménykedhetünk, hogy egyszer újra felépül. Akarat rá nagy van, de akadály is elég sok. Meglátjuk, hogy ki nyeri majd a mérkőzést. De addig is…

Úgy tartják, hogy a várat Bethlen Gábor építette 1626 körül. Legfőbb szerepe a határ ellenőrzése volt. Az itt futó kereskedelmi út vámforgalmának ellenőrzése, a beszedett pénz megőrzése.

A 18. század elején II. Rákóczi Ferenc megerősíti a várat, így ragad rá a Rákóczi-vár név.

Maga a vár nem volt nagy, mindössze pár toronyépületből és egy várfalból állott. A várba egy meredek lépcsősoron lehetett feljutni.

Azt tartja a mondás, hogy ha a székely embert valamire rá akarjuk venni, amelyet másképp nem szeretne megtenni, akkor annyit kell mondani, hogy úgy sem mered, és ő csak azért is megteszi.

Talán ilyen alapon történhetett meg az az esemény, miszerint 1789-ben Lacz András, csíkszentgyörgyi lovas katona, lovával felkaptatott a lépcsősoron, majd vissza is jött. Ez óriási, ember és ló közötti összhangról tett tanúbizonyságot, hisz egyetlen botlás is végzetes lehetett volna mindkettejük számára.

Azt azért még tudni kell erről a 231 éves kaszkadőr jelentről, hogy nem a mostani lépcsőn történt. Ugyanis a vasút építése során 15 métert le kellett csippenteni a domb aljából, és ekkor úgy döntöttek, hogy új lépcsőt építenek a régi helyére. Mi pedig ezen a 95 fokos Rákóczi-lépcsőn sétálhatunk fel a vár helyére.

Ha pedig sikerül egy kicsit kifújni magunkat a lihegés után, akkor csodás látvány tárul elénk: a dombokkal teli táj házakkal és fenyőfákkal van tűzdelve, a völgyben házak, a Tatros-folyó és persze a vasút.

Szemünk csakhamar a szemközti domboldalon akad meg. Mai kirándulásunk harmadik és egyben legérdekesebb helyszínén.

Ezért hát tegyük meg lefelé is a 95 lépcsőfokot és sétáljunk át a másik oldalra.

A Gyimesi vesztegzár

Elérkeztünk a mai utunk legérdekesebb és legelgondolkodtatóbb állomásához, a Gyimesi Kontumác-hoz. De mi fán termő dolog ez a németül Contumaz Stationen nevű valami?

Időszámításunk szerint 541-542 óta tudjuk, hogy kelet felől járványok érkeznek Európába. Az emberekre legjobban veszélyes járvány pedig a fekete himlő, fekete halál azaz egyszerű nevén a pestis volt.

A pestis járvány utolsó nagy hulláma Erdélyben 1717-1719 közöttre datálható. Ebbe körülbelül a lakosság 40%-a halt bele. Elképzelhetetlenül nagy szám!

Ekkor születik meg a döntés a bécsi udvarban, hogy a Habsburg Birodalom 1900 km hosszú határvonalán egészségügy vesztegzárakat építenek. A Gyimesi vesztegzár 1730-1740 között épült.

De mit is jelentett a vesztegzár a gyakorlatban?

Mindenki, aki át akarta lépni a birodalom határait, kötelező módon karanténba kellett vonuljon, hogy kiderüljön róla, hogy egészséges-e. Normál esetben 21 napig kellett itt vesztegelni, pestis-gyanús körülmények esetén 28 napig, és pestises időkben 42 napig.

Ezt a több, mint egy hónapos időt arra is fel lehetett használni, hogy ki-ki maga döntse el azt, hogy ő hányadán áll Istennel.

Ugyanis 1782-ben építenek egy római katolikus kápolnát is, amelyet gyakran látogattak az emberek, és amely mind a mai napig látogatható.

Érdekes dolog, de az ember ösztönösen nyomott szeretne hagyni maga után, és gyakran vésték a falakba, hogy ki, s mikor jött vissza a birodalom határain kívülről.

Ilyen felirat pl.: „Én Efiab Mánya Márton ültem karentát 10 napot első ülésem volt. Ao. 1819 Die 26”.

Erről most pont a Parajdi Sóbánya jut eszembe, ott is mindenki, amíg várja a buszt, felírja a nevét valahova. Vagy egy fokkal elegánsabb kivitelezés, a Székelyvarsági kilátó, ahol kőből rakja ki mindenki a nevét.

A Gyimesbükki kápolna viszont ma műemlék, és bízunk benne, hogy sokáig fog állni és emléket állítani a vesztegzárnak, amelyet oka fogyatkoztán az 1800-as évek végén számoltak fel.

Hát ennyi fért a mai részbe, azt hiszem, van min elmélkedni.

És ha már a legkeletibb határponton vagyunk, akkor legközelebb nyugatra fogunk kirándulni. Vagy északra! Vagy délre! Kiderül, ha velem tartanak!

Vigyázzunk magunkra, kiránduljunk okosan!