A mi havasunk

A Görgényi-havasok lábánál

Történt pedig egyszer, hogy egy februári reggelen elindultunk az unokaöcsémmel a havasra.

7 órakor keltünk, mert aki a havasra fel akar menni, annak illik korán kelnie. 9 órakor pedig már derékon felül meztelenre voltunk vetkőzve az 5 fokos hidegben.

Na nem azért mert elment volna az eszünk! Hanem pont azért, mert volt valami a tökfödő alatt és vittünk magunkkal csere pólót, hogy amikor Szoros-tetőn kikaptatunk, akkor tudjuk váltani szárazra. Ezt követően meg is reggeliztem, de csak úgy menet közben, gyors léptekben, levegő után kapkodva.

1 órára járt az idő, amikor először megálltunk megpihenni. És ha már megálltunk, eldöntöttük, hogy ez a hely alkalmas is tábortűz rakásra. Tüzet raktunk, megsütöttük a szalonnát, majd egy kis túróval megettük.

Amikor ez is megvolt lenyomtattuk egy kis jéghideg forrásvízzel majd az órára néztünk, egymásra, s elnevettük magunkat:

– Most már ideje hazamenni! Jó ha sötétedés előtt hazaérünk.

Hát valahogy így kell elképzelni azt, amikor a székely ember felmegy a havasra. Nem kell annak különösebb oka legyen, nem kell hozzá semmi, csak egy vándorbot és tenni az egyik lábat a másik után.

És aki már ragadott egyszer vándorbotot a kezébe, az azt is tudja, hogy van egy láthatatlan határ a csodaországba. Valahol 1000 méter környékén, ott ahol a lombhullató erdőket a fenyvesek kezdik váltani, ott kezdi az ember is érezni, hogy megváltozott a levegő. Frissebb, élénkebb, tisztább a tüdeje és a feje is.

És arra is rájön, hogy amikor átjön a láthatatlan átjárón, akkor valamit elhagy az ember. Lent hagyja a másik világban.

De nem a zsebünket kell keresni ilyenkor, hogy mit hagytunk el? Mert amiről szó van, az a mindennapi élet gondjai, a bajok, a fájdalmak, a haragok, sérelmek.

Pihenni jár az ember a hegyekbe! Pihenni voltunk mi is, ezúttal négyen és két kutyával, és így történt meg, hogy az év első #Térjhazavándor cikke sehova se vezet s mégis vezet bennünket valahova.

Kirándulás a havason

Igazából bízok benne, hogy a mai helyszínünk nem ismeretlen önök számára sem, hisz ha másképp nem is, de eddigi cikkeim által már meglátogatták Kincses Kodárost és a Felsősófalvi-kilátót is. Olvastak a só ezeréves útjáról és a múlt rendszerről de még Új-Zélandi gombáról is!

Szóval most már annyi marad hátra, hogy innen még egy kicsit északra vegyük az irányt, ha elég bátrak vagyunk belépni a medvék földjére.

Nekünk viszont gondolkodni se nagyon volt időnk, mert Floppy kutyánk elsőnek rohant a számára ismeretlen terepnek, hogy életében először megtapasztalja, hogy mi az a hó.

Tettünk is hát egy körülbelül 2 órás sétát majd visszatértünk az egyik erdőn keresztül Felsősófalvára.

Azt azért el szeretném mondani, hogy csak akkor menjünk a havasra sétálni, ha már rendelkezünk kellő tapasztalatokkal, és ha belevágunk akkor érdemes egy balról jobbra tartó kör alakot bejárni. Így a végén, az erdő szélén haladva biztos visszajutunk a Felsősófalvi-kilátóhoz. Vagy ha túl nagy ívet tettünk meg, akkor Bakszeg vagy Békástanya fogad bennünket.

Elveszve a vadonban!

Jómagam is évek óta játszom a gondolattal s ezzel nincs másképp az unokatestvérem sem, hogy egyszer végig kellene menni a Só útján Gyergyóújfaluig. Közúton 52 km.-es táv, tehát a hegyen keresztül valamivel rövidebb.

Ez pedig nem kis túra lenne, érdemes lenne 2 vagy 3 napra tervezni. Elveszni kicsit a vadonban, forrás után kutatni, hogy vizhez jussunk, beosztani az élelmet, melléje gombákat és bogyókat gyűjteni.

Estére kalibát építeni vagy sátrat húzni, tábortüzet rakni és nézni a csillagos eget.

Ha egyszer arra döntünk, hogy belevágunk akkor majd hallani fognak róla, ha pedig valaki megelőzne, kérem majd írja meg, mert kíváncsian várom a tapasztalatokat.

És kiránduljunk minél többet a természetben az új évben is, sajnos a körülmények megváltoztak, de a vágyaink nem. Azok mindig kirándulnának valahol Erdélyben. Szóval kalandra fel!

BÚÉK mindenkinek!