A Ferences templom tornya

Marosvásárhely

Emberek ezrei fordulnak meg naponta Marosvásárhely legforgalmasabb buszmegállójában, a Színház téren. Munkából jönnek, iskolából, vásárolnak, esznek-isznak, hazamennek. Minden nap ismétlődik a történet.

Megállnak egy torony mellett, amely a tér sarkán áll, fel-fel pillantanak rá, de a magányos torony történetét már nem igazán ismerik. Főleg azok az első generációs vásárhelyiek, akiket az elmúlt években szippantott be a városi élet.

Az Erdélybe kirándulóknak is ha azt mondjuk, hogy templomtorony, akkor rögtön a Bözödújfalura gondolnak. Tudják még, hogy van erre-arra más torony is, de hogy pont Marosvásárhely közepén keressék a bözödújfalusi torony sorstársát, arra már kevésbé gondolnak.

Ha pedig azt is elmondom, hogy miért állhat eme lerombolt templom tornya mind a mai napig a város főterén, akkor sokak hátán kiver a víz, hogy jaj, én többet arrafelé sem sétálok.

De persze, hogy mégis fognak menni. Mert az ember úgy van teremtve, hogy a megszokott kerékvágányból, amelyben ballag, semmi sem tudja kibillenteni. Inkább szenvedi végig az egész életét.

Ha úgy érzik, hogy a mogorva bevezető után is velem mernek tartani, hát tegyék. De előrebocsátom, hogy a folytatás sem lesz vidámabb. Szó lesz itt életről, halálról, emberiségről és emberi butaságról egyaránt.

A Ferences barátok temploma

Megállunk a templom torony tövében és elolvassuk a többnyelvű táblát, amelyen már megkoptak a betűk:

A Ferencrendiek (kisebb testvérek) a XIII – XVI. században a vár területén működtek. 1735-1972 között ezen a helyen volt a kolostoruk, itt mozdították elő a lelkek üdvösségét és az ifjúság nevelését. 1972-ben, a színház építésekor a templomot és kolostort lebontották, a ferencesek székhelyét a város nyugati szélére, az Ady-negyedbe költöztették. Ennek emlékét őrzi ez a torony.

De ahhoz, hogy eljussunk 1735-ig, még kicsit vissza kell tekerjünk a történelemben. Ugyanis a ferences barátok már a 14. században letelepedtek Marosvásárhelyen. Jó eséllyel a tatárjárás után építik fel első templomukat egy a Domokos rendiek templomának felújításával.

De ez a templom csakhamar kicsinek bizonyult, ezért neki kezdenek a ma ismert Marosvásárhelyi Vártemplom felépítéséhez. De jön a reformáció és a vár temploma a reformátusoké lesz 1557-1559 körül.

Az 1600-as évek végén pedig, amikor Erdély a Habsburg birodalom egyik tartománya lesz, megkezdődik a katolikus egyház újjászervezése. Sorra jönnek vissza a városba a különböző szerzetes rendnek, így a ferences barátok is.

És amint visszajöttek újra nekiálltak templomot építeni. A kolostorban működő iskolában pedig gyerekeket oktattak. És szép, csendben élhettek egészen a múlt századik.

Templomuk teljes nevén a Szent Imre-templom és kolostor volt. De elterjedt a Barátok temploma megnevezés is.

A templom lebontása

Úgy tűnik, hogy a városi tömbházakba összezárt emberek mindig és mindenhol nagy terekre vágynak, ahol sétálni lehet, ahol ki lehet ülni egy padra, ahol csodálni lehet a tér nagyságát.

Nem csoda hát, ha az egykori marosvásárhelyiekben is megfogalmazódott a gondolat, hogy milyen szép lenne, ha a mai Színház tér és a Rózsák tere, azaz a Főtér, egyesülne. Az egyetlen gond az volt, hogy pont egy templom választotta ezeket ketté.

Az 1960-as években pedig, amikor a Színház épült, meg is fogalmazódott a gondolat, hogy itt az ideje a templomot eltüntetni a színház útjából. Egyébként ezzel már Marosvásárhely nagy polgármestere, Bernády György is próbálkozott volt.

Viszont azt tudni kell, hogy ekkora a szerzetes rendet az állam feloszlatta, a kolostort államosította. Szóval mondhatni már csak be kellett fejezni a munkát.

Egyetlen szerencse az volt, hogy nem erőszakkal, hanem tárgyalások útján kezdtek neki. Ennek pedig mindjárt két pozitív hozadéka is lett.

Először is az 1968-1972 között zajlott tárgyalások során sikerült a katolikusoknak elérniük azt, hogy a templom helyett új templomot építhessenek a városban. Így épülhetett meg az Ady-negyedben az új Szent Imre-templom. Ráadásul addig nem bonthatták el a régi templomot, amíg ez meg nem épült.

A másik pozitív hozadéka pedig az, hogy ma is áll a torony, emlékeztetve minket arra, hogy mi mindent tettek Marosvásárhely fejlődéséért az évszázadok során a ferences testvérek.

Az pedig, hogy áll a torony, annak köszönhető, hogy az egykori templom alatt kripta is állott.

Azaz meg is van mind a mai napig. Mi pedig ezen kripta fölött sétálunk úgy, hogy nem is tudjuk, hogy mi van mindössze pár méterrel a lábunk alatt.

A templom kriptája

És akkor el is érkeztünk ahhoz a ponthoz, ahol arra kérem önöket, hogy kellő lassúsággal és megfontoltsággal olvassák soraimat, és mielőtt erős indulatokat közepette gyűlölni szeretnék magát az emberiséget, vagy annak egyik-másik képviselőjét, gondoljanak arra, hogy a butaság ellen nem indulatokkal lehet védekezni, hanem oktatással, mint ahogy a ferencesek is tették.

Miről van hát szó?

A templom alatti kriptában összes 93 halott nyugszik. A ferences rendi egyházi személyek mellett helyet kaptak Vip vendégek is, mint például Lázár Eleonóra grófnő, Tompos János főbíró, Csapay László marosszéki alkirálybíró, vagy Szőcs Albert küküllőmegyei alispán.

Már az őskortól szokása az emberiségnek, hogy minél előkelőbb személy költözik a másvilágra, annál fontosabb helyen kaphat sírt. Szerencsére piramisokat nem építünk, de egy kisebb lakásnyi betont és téglát nagy szeretettel hordunk össze mi magunk is.

Ahhoz sem kellett volna atomfizika, hogy elgondoljuk, hogy milyen következménnyel járhat, ha nagy munkagépeket eresztünk a kripta fölé. A tér felújítása során pedig meg is történt a baj. A munkagépektől két helyen is beszakadt a kripta teteje. Ez meg járt némi kellemetlenséggel.

Történt ugyanis, hogy a hajléktalanok nagyon jó lehetőséget láttak a helyben. Éjszakai menedék, kincses barlang, szebb jövő reményével kezdtek bolyongani a fold alatti helységben, és átkutatni a sírokat. Még tüzet is gyújtottak a koporsók deszkáiból.

És bár első hallásra felháborító, szomorú az egész történet, mégis van némi furcsaság a dologban, hogy itt is megmutatkozik a legerősebb belénk kódolt Isteni kód, az az az élni akarás bármi áron. Ebből adódóan pedig úgy tűnik, hogy az élni akarás vágya érdekellentétben áll több száz évvel korábban elhunyt személyek békés pihenés utáni vágyával.

Egyébként a békés pihenésről érdemes megjegyezni még annyit, hogy jelenleg Marosvásárhelyen ha valaki békésen szeretne pihenni a temetőben, az a meghalása esetén körülbelül 3 ezer euró költséggel jár (temető vásárlás, temetés, sírkészítés).

Faluhelyen 3 ezer euró 3 „falun elmegy” autó ára. De városon is első autót pont ennyiért akar vásárolni az ember. Persze az állam körülbelül állja ennek a 3 ezer eurónak felét, de hol tartunk már a gyermekkoromban szokásos temetési rendhez képest, amikor is kalács és pálinka kellett, és a rokonok, szomszédok eltemettek minket faluhelyen.

Ha valamikor a nem túl távoli jövőben elterjed az a fajta temetkezés, hogy gyémántot préselnek az elhunyt hamvaiból, és azt elhelyezik mondjuk egy gyémánt temetőben, akkor valószínűleg értetlenkedve fognak állni az olvasók az írásom előtt, hogy ezek a jelenkori emberek nem arra gyűjtötték a pénzt, hogy éljenek, hanem arra, hogy meghaljanak.

Persze, hogy mit hoz a jövő, azt senki sem tudja. És, hogy mit értünk meg a jelenből, az is nehéz kérdés.

Az egykori templom helyén, ma egy okos pad áll. Fel tudjuk tölteni a telefonjainkat és rá tudunk csatlakozni az internetre, hogy tudást töltsünk le róla magunknak.

De vajon ez a tudás, olyan tudás-e, mint amilyen tudást tanítottak egykor a szerzetesek ezen a helyen? És vajon arra a tudásra lenne szükségünk, vagy erre, amit magunk tölthetünk le?

Minden esetre, ha a cikkem elolvasása után leülnek a főtéren egy padra és elgondolkodnak erről meg arról, merem remélni, hogy egy kicsit világosabban látják a világot, az életet, az embereket és a holnapot.

A kirándulásokkal teli szebb holnap reményében, maradok tisztelettel, és ha tehetik, tartsanak velem legközelebb is.

Minden jót, mindenkinek!