Könnyű székelykapunak lenni Máréfalván, ahol nem magányos a székelyek kapufélfája. De sokkal nehezebb kikaparni a gesztenyét ott, ahol annyi nehéz dolog történt a történelem folyamán.
De akkor sincs könnyű dolga a vándornak, ha a valóságot akarja lefesteni. Mert ha túl szépnek írja le Erdélyt, akkor hazugot kiált a kedves olvasó, ha pedig túl sötéten mártja a tollát a tintába, akkor hisztériakeltéssel vádolják meg.
Ezért jobb is, ha nem folytatom a gondolatot, és csak annyit mondok bevezetőként, hogy ha kíváncsiak, hogy merre jártam, vagy hogy mit mesél egy székelykapu a Mezőségben, akkor tartsanak velem. Mindjárt elmesélem!
Székelykövesdről két szóban
Marosvásárhelytől mindössze egy kőhajításnyira járunk észak, észak-nyugat irányban. Ha pedig történetesen az egyik óriás, akik egykor éltek Erdélyben, megállt Marosvásárhelyen a Kövesdombon és onnan egy követ dobott a Maros felé, akkor az a kő éppen kipattant a folyóból és Székelykövesden állt meg kacsázás közben.
A Mezőségről pedig azt kell tudni, hogy leginkább egy földrajzi tájegység, amelyet a Kárpátok vesznek körül. És mivel sokkal könnyebb itt megművelni a földeket, mint a hegyekben, így gazdaságilag sokkal jobban megérte itt élni az évszázadok során. De ugyan csak ebből adódóan, veszély esetén, sokkal nehezebb is volt elbújni.
Beszélni sem szeretünk nagyon a Mezőségről, mert ha megtesszük, akkor azt is el kell mondjuk, hogy a magyar nagyurak annyira mohón akarták kizsákmányolni a föld kincseit, hogy nem volt elég munkásuk a földek megművelésére, és ezért tömegesen telepítették be a románokat Erdély ezen vidékére. Mi pedig a jelenkorban is azzal vagyunk elfoglalva, hogy tisztára mossuk a magyar becsületet és más nemzetekben keressük a bűnösöket. Közben a Mezőségről szeretünk elfeledkezni, turisztikai fogalommá alakítani át, vagy éppenséggel néptánc divattá.
Nos, eme sok esemény néma tanújának a keleti felében van a Marosi-Mezőség, annak egy kis faluja Székelykövesd, amelyről mint már mondtam, mindössze egy 10 km-es kőhajításra fekszik Marosvásárhelytől légvonalban. Nevének eredete nem egyértelműen kapcsolható a köves szavunkhoz. Talán a kövess igéhez.
A falut, az ősrégi falvaink közé sorolhatjuk, első temploma valószínűleg 1300 körül épülhetett. Majd volt valamikor egy középkori temploma is, amely az 1600-as években épülhetett. Mai temploma viszont mindössze 1800-1802 között épült.
És talán nem is lenne több, mit mesélni eme kis faluról, ha nem emlékezik meg a történelem több híres emberről is. Közülük egy valakiről pedig igencsak fontos, hogy szóljak külön is pár szót, hisz nem akármilyen embert köszönhet Erdély Székelykövesdnek.
Czakó József főorvos, kórházigazgató
Czakó József főorvos Székelykövesden született 1895-ben.
Tanulmányait a Református Kollégiumban kezdte meg Marosvásárhelyen, majd Kolozsváron az Unitárius Kollégiumban folytatta. Doktori diplomáját pedig már Budapesten szerzi meg 1921-ben. Ezt követően 4 évig dolgozik még Budapesten, ahol megszerzi a műtős orvosi oklevelet is, majd hazaindul, hogy itthon gyógyíthassa az embereket.
Mivel ekkortájt Marosvásárhelyen még alig volt kórháznak nevezhető intézmény, célul tűzte ki egy új kórház megépítését. Amelyre már előzőleg volt egy kész terv is, de közbeszólt a világháború. Minden esetre azt tudjuk, hogy a román egészségügyi minisztérium kérésére elhozza ezen terveket Budapestről. De mint ő, mint Marosvásárhely híres, egykori polgármestere, Bernády György, úgy vélekedik, hogy a szükséges román állami támogatást nem fogják tudni megkapni, ezért más megoldást kell kitalálni.
Ez a más megoldás lett a Marosvásárhelyi Szanatórium Részvénytársaság, javarészt az egyházak támogatásával, és ennek köszönhetően nyitotta meg kapuit a hetvenágyas Marosvásárhelyi Szanatórium 1929. december 16-án.
Azt is érdemes megemlíteni, hogy a rá következő évben a drezdai világkiállításon már Románia legmodernebb egészségügyi intézményeként mutatják be.
A Szanatórium történetét pedig azért kellett mindenképp elmesélni, mert 5 évvel később, 1935-ben történt még egy esemény, amely egyben Czakó doktor urat is halhatatlanná tette.
Ugyanis Románia történelmében először, 1935. október 17-én, Czakó József sikeres szívműtétet hajtott végre egy jeddi fiatalemberen, akinek katonáskodás közben egy tű szúródott a szívébe, és hat hónapon át senki sem kapta, hogy mitől fáj neki a mellkasa.
Az ő tevékenységének is köszönhető, hogy mintegy ötezer zsidó megmenekült a deportálástól a második világháborúban. A háború után viszont, koholt vádak alapján letartóztatták, és mint megannyi más erdélyi embert, 1950-ben a Duna-deltába vitték. Miután sikerült bizonyítania, hogy a kórház nem az ő tulajdona, s így alaptalanul börtönözték be, szabadon engedték, de mindössze a marosvásárhelyi cukorgyár üzemorvosaként kapott új állást.
Séta Székelykövesden
Ha olvasta az ember a pusztakamarási író, Sütő András könyvét, amelynek címe Anyám könnyű álmot ígér, akkor nagyon nehéz szívvel, vegyes érzésekkel indul neki felfedezni a Mezőséget.
De ha nem is olvastuk ezt a bizonyos remekművet, akkor is csakhamar rájövünk, hogy a szemnek igen szokatlan házakat látunk ezen a tájon. Az egyik ház eleje olyan mintha csak valami farsangi maszkot illesztettek volna az ember arcára, és amelynek pereme nagyobb a viselő arcának oldalvonalainál. A másik ház mélyen zöld és mélyvörös színekben jelenít meg egy tragédiát, vastag ecsetvonású, fehér vonalas díszítéssel. A harmadik porta úgy változtatja a színeit a kerítésléceken, hogy a mellette elhaladó járműből mindössze csak egy vibrációt látni, amelytől megfájdul az ember feje. Így az egész ház azt sugallja, hogy rám se nézz, ne közelíts. Egy negyedik ház gazdasági épületén, mintha csak nyilazásra alkalmas lőrések lennének.
Megannyi forma, alkat, stílus és szín változatos kavalkádja az egész, mégis oly természetesen simul a tájba, hogy észre sem venné az ember ezen festői szépségeket, ha előzőleg valaki nem hívná fel a figyelmet rá.
Ezért most bocsánatot is kérek a kedves olvasótól, hogy felhívtam rá a figyelmet, be is fejezem a mezőségi házak elemzését, érkezzünk meg az úti célunkhoz, Székelykövesdre.
Ide pedig Harcón keresztül jutunk el, megcsodálva annak Árpád-kori templomát, és ujjongva, hogy végre elkezdődött a restaurálása is.
A faluba érve elsőként a roma lakosság házait láthatjuk. Hisz tudni illik, hogy szép számban és régóta élnek a településen. Házaik épülnek, nagyobbodnak, sokasodnak.
Végre megpillantjuk a célállomást, azaz a református templom előtti szép, színes székelykaput, amelyet a székelykövesdi református egyházközség 1941-ben állíttatott. Kapu felirata beszédes: aki akar jöjjön be, csak a kaput tegye be!
Két gyerek felénk biciklizik, érdeklődnek, hogy mit keresünk mi feléjük. Majd amikor elmondjuk, hogy székelykapu lesőbe vagyunk, akkor biztatnak, hogy a másik kaput is tekintsük meg, amely kicsit fentebb van. Persze, hogy azt is megtekintjük, baktatunk is a sáros utcán felfelé.
Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk? – olvassuk le az 1946-ban állított kiskapu feliratát. Nagykapuja vagy nem is volt, vagy csak már nem áll. De a lényeg, hogy ez is megvan.
Hazafelé vesszük az irányt. Közben azon gondolkodom, hogy is vannak a világ dolgai manapság.
Régen a székelykövesdi ember külföldre ment tanulni, hogy itthon orvos lehessen. Most Marosvásárhelyen tanulnak a fiataljaink, hogy külföldön lehessenek orvosok.
A Székelykövesd nevű faluban az általam lefotózott székelykapuk száma másfél. S talán száz év múlva nem is fognak létezni, csak az interneten, ahova részben most menekítem a fotóim által.
Túl zajos ez a világ, túl sok mindent akarunk s túl gyorsan. Ezért legalább kirándulás közben ne siessünk, ne akarjunk sokat, és ne feledkezzünk meg az olyan apró szépségekről sem, mint egy-egy székelykapu a Mezőségben.
Tartsanak velem legközelebb is.
