Lisznyó

Lisnău

Ha azt mondom önöknek, hogy véletlenszerűen kiválasztottunk magunknak egy erdélyi kis falut, ahol senkit sem ismertünk és ahova azért akartunk elmenni, hogy a város zajától, csendben ünnepelhessünk egy kicsit, majd az lett a dologból, hogy annyira befogadtak minket, hogy már az Isten-tisztelet előtt segítettünk megteríteni az Úr asztalát, majd az öntött kályha pattogó tüze mellett hallgattuk az igét, amely ige ráadásul pont nekünk és önöknek szól, akkor lehet, hogy azzal fognak megvádolni engemet, hogy az egész csak kitaláció, megjátszás, kellett egy sztori, amelyet elmesélhessek önöknek.

De akár hiszik, akár nem, pont így történt, mindössze annyi javításra szorul a kijelentésem, hogy előzőleg ismertük a Lisznyói református egyház frissen megválasztott fiatal, női lelkészét, így a választásunk mégsem volt teljesen véletlenszerű.

Ettől függetlenül reggel beültünk az autóba, és elindultunk felfedezni az ismeretlent. Ha kedvet kaptak, tartsanak velünk!

Lisznyó rövid történelme

Sepsiszentgyörgyről indulunk el délkelet irányba, hogy Kilyén és Uzon településeken keresztül érkezzünk el a nagy hegyek lábánál fekvő kis faluba, Lisznyóba. Szomszédos települései még Sepsimagyarós, Lisznyópatak és Bikfalva.

Ha pedig nem mondanak sokat ezek a településnevek a kedves olvasónak, akkor még érdemes megemlíteni, hogy légvonalban mindössze 16 km-re vagyunk a mindenki által ismert Bodzafordulótól, amely gyakran döntöget negatív hőmérsékleti rekordokat télen.

A közigazgatásilag Uzonhoz tartozó falut 1332-ben említik először az írások Lizno néven. Nevének eredetét az egykoron kiterjedt erdőkkel kapcsolják össze.

A faluban három templom is található, közülük kettő ortodox és egy református. Valamint van egy kis katolikus kápolna is.

A református templom feltehetően 14. századi és többször átépítették, bővítették, javították az évszázadok során. A kör alakú várfal a templomtoronyban végződik, amely érdekessége, hogy tetejét a székely címer két eleme, a nap és a félhold díszíti.

Egy másik érdekesség, hogy a templom cintermében egy tömegsírt találtak, amely az 1719-es pestisjárvány áldozatainak a sírja. Ennek emlékére egy kopjafa áll a templom mellett.

Lisznyó híres szülötte Lisznyai Kovács Pál, akiről még Orbán Balázs is megemlékezik, 1630-ban született a faluban. Egyik híres műve a magyarok krónikája 268-tól 1464-ig, amely 1196 énekben meséli el történelmünk ezen szakaszát.

Lisznyai Damó Kálmán (költő, született 1823-ban) felmenői is lisznyóiak voltak, ő pedig mindig is büszke volt székely származására. És lehetett is, hisz a lisznyóiak mindig is kivették részüket a harcokból is, ha a szükség úgy kívánta.

A múlt században Lisznyó sem kerülhette el a sorsát. Végigsöpört a falun a kollektivizálás szele, az addigi tehetősebb gazdálkodókból hirtelen kulákok lettek. Sok szenvedéssel járt ez az időszak, sok igazságtalanság történt.

De a demokráciában sincs könnyű dolga a falunak. Keresni kell a lehetőségeket a fejlődéshez, keresni kell a pénzalapokat, keresni kell a békés egymás mellett élést román és magyar közt.

Lisznyói Advent

Istentisztelet kezdete előtt 1 órával érkeztünk Lisznyóra, hogy legyen időnk kicsit sétálni, fotózni a magunk csendjében. De csakhamar megszólított minket az egyik presbiter, és már azon kaptunk magunkat, hogy belülről csodáljuk a templomot.

Mint megtudtuk tőle, a falu lelkésze Derzsi György 33 évig szolgált a faluban, és 2019 őszén búcsúzott el a  gyülekezettől. Rá egy évre követte őt Gál Adél lelkész, akit nagyon szeretnek és akit igyekeznek mindenben támogatni. Büszkén meséli nekünk, hogy már sikerült is újrafödni a templomot, de még nagyon sok terv van: a templom is további javításra szorul, a kultúrházat is fel akarják újítani, ravatalozót is szeretnének építeni.

Mi tagadás a templom mennyezetén is látszik, hogy kíván egy kis munkát, az egyik templomajtó hasadásán is fény szűrődik be. Az öntött kályha az angyalos domborművel bár gyönyörű, de energetikai szempontból oly nagyon nem hatékony, hogy míg az alsó részeken hozzá se lehet érni, addig a felső fele teljesen hideg. A nők oldalán egy csempekályha kívánja a tartósabb meleget szolgálni, de az meg nagy helyet foglal el. Szóval volna mit fejleszteni ezen is. Ezekhez viszonyítva egy modernebb hangosítási rendszer szükségessége már említésre sem méltó, oly kis tétel.

Viszont én azt látom, hogy ezek mind olyan dolgok, amelyek idővel meg tudnak oldódni, mert nem csak a lisznyói református gyülekezet figyel a megválasztott lelkészükre, hanem az is példaértékű, ahogy Gál Adél közelít a gyülekezete felé.

Ezt pedig az olyan apró jelekből is lehet látni, mint például amikor énekel a gyülekezet, akkor ő kikapcsolja a mikrofont, hogy hangjával ne nyomja el a gyülekezet hangerejét. Ha pedig a rozoga technika nincs az ő oldalán és mikrofon kikapcsolás közben egy erős kattanó hang hallatszik, akkor bosszúsan rezzen össze az arca, hogy már megint nem sikerült szépen kikapcsolnom a mikrofont.

Rövidre fogva a szót, amíg megvan a közös egymásra figyelés, addig haladni tud előre ez a kis, közel 300 lelkes közösség is.

Az ilyen kis közösségeknek pedig megvan a maga romantikája is. Például, amikor a lelkész azt mondja, hogy valljuk meg bűneinket szépen, csendben, az Úrhoz imádkozva, akkor azt is tudni lehet, hogy kinek mennyi van a rovásán. Ugyanis ilyenkor olyan csend lesz a templomban, hogy amikor valaki végez az imával, hallani lehet, hogy néma sóhajtásként hosszabban engedi ki a levegőt. Innen lehet tudni, hogy megbeszélte a bajos dolgait az égiekkel.

Advent első vasárnapján pedig a prédikáció a tizedik parancsolatról szólt: “Ne kívánd a te felebarátodnak házát. Ne kívánd a te felebarátodnak feleségét, se szolgáját, se szolgálóleányát, se ökrét, se szamarát, és semmit, a mi a te felebarátodé.”

És belegondoltam, hogy mennyire nehéz betartani ezt a parancsolatot minekünk. Hisz a falusi gyerek a városi életre vágyik, a város felnőtt pedig azért gürcöl sokszor, hogy ott hagyhassa a várost és ki költözzön falura. Az anyaországi Erdélybe vágyik kultúrát tanulni, az erdélyi pedig Magyarországra, hogy magyarul élhessen. Megannyi vágyódással vagyunk tele.

És mindaddig, amíg a másik sorsa után vágyódunk, amíg a másikat tartjuk gazdagnak, addig nem vagyunk képesek egymást segíteni, mert meggátol benne az irigység. És ha sikerül is egyedül kiharcolni azt, amit szerettünk volna, nem tudunk felhőtlenül örülni annak, mert nincs akivel megosszuk az örömünket.

Ezért hát azt mondom, hogy csak módjával kívánjuk azt, hogy egyik-másik utazásunk örökké tartson, és igyekezzünk mindig haza a kirándulásokból, hogy azt az energiát, amellyel feltöltődtünk, hasznosítani tudjuk az életünkben.

De mielőtt hazatérhettünk volna otthonainkba, még közösen betértünk az Emlékparkba, ahol már előzőleg elkészült a lisznyóiak adventi koszorúja. Az Emlékparkban kapott helyet a két világháború hősi halottainak emlékműve, illetve itt csodálhatjuk meg az Erzsébet magyar királyné emlékét őrző fákat is.

Egy kis kalács és egy pohár ital mellett hallgattuk, ahogy beszélgetnek az emberek a mindennapi dolgokról, és mi is váltottunk pár szót Adéllal, akinek nem volt sok ideje, mert igyekeznie kellett a szomszédos Sepsimagyarósra, ahol szintén szolgálatot teljesít.

Mi még tettünk egy kis kitérőt a falu temetőjébe, ahol örömmel konstatáltuk, hogy olyan emberek sírjai is szépen, rendbe tartva találhatóak, akik az 1800-as évek közepén születtek. És nem utolsó soron a kilátás is szép innen.

Amennyiben Lisznyóra szeretnének látogatni, mindenképp érdemes egy jót sétálni a falut övező dombokon, ahonnan egészen a Kárpátokig ellátni, illetve megkeresni a Törökvárnak nevezett helyet, ahol egy régi vár utolsó maradványaira lelhetünk.

Kellemes kirándulást és adventi várakozást mindenkinek!